Na már az eleján álljunk meg egy szóra! Pár napja kutya, most meg cicafotózás?! Nem arról volt szó, hogy portré és portfólió, hogy család és esküvőfotózás? Mi történt?! Röviden: semmi. Hosszabban: nem semmi. A valóság az, hogy eddig sem tudtam, és ezután sem fogok tudni ellenállni olyan fotográfiai felkéréseknek, amik akár szakmai kihívást, akár örömforrást jelentenek számomra.
Namost egy kis négylábú, tündéri és villámgyors kis szőrpamacs fotózása mindig is a boldogságot szerző, de ugyanakkor rendesen megdolgzotató kihívások egyike lesz. Ráadásul ahogy a régi, jól ismert indiánfotós mondás tartja: aki kutyát fotóz, fotózzon cicát is! Valójában a következő történt: kedves barátom és megbízóm, „Tortásnéni” Oblat Ildikó (akinek fantasztikus tortáival és süteményeivel már találkozhattál a facebook oldalamon), a La Mimosa tulajdonosa, gondolt egy merészet… Annyi közös fotózás (portré; család; születésnap; házassági évforduló és rengeteg torta) után, bekérdezte a tutit:
Csinálnál pár képet rólunk Csillaggal, a cicámmal?
Olyan nagyon sokáig kellett fontolgatnom a választ, hogy már a kérdés vége előtti pillanatban rávágtam, hogy neeeeeem! Gyorsan elő is kerestem az évek alatt gondosan összegyűjtött kifogáslistámat és gyakorlatilag levegővétel nélkül felsoroltam az összeset, ezzel is pontot téve a rövid, de határozott tőmondatom végére. Ilyenkor mindig kicsit megnyugszom, mert hát azért mégis, na! De vannak kedves, de hajthatatlan emberek. Ildikó is ilyen. Bevetette a másik, sok kollégám által is imádott
Naaaa! Csak pár képet! Annyira szeretném ha lenne rólunk közös kép!
Mivel éppen egy tortafotózás közepén tartottunk, még az ilyenkor egyetlen bevált menekülési utat, a „majd beszélünk, most rohannom kell”-t sem tudtam bevetni.
Aztán elgondolkoztam (nem sűrűn engedem meg ezt a luxust). Szeretem a cicákat, gyerekkoromban sok cicám volt. Mármint nem egyszerre. És tényleg cicák voltak. Bár talán a gyerekkori állatfelismerési készségemet nagyon jól leírja, hogy amikor vidéki nagyszüleimnél életemben először láttam borjút, foghíjas szájú és hózentrógeres rövidnacis pesti hülegyerekként felkiálltottam:
Mekkora kutaaaa!
Fél Nógrád megye azóta nem pihente ki ezt a sokkot. De a cicákat (fel)ismertem. Szerettem őket. Ők is engem. Miért ne próbálnám meg fotózni is őket?! Pénzt is keresek, örömet is szerzek és kihívást is teljesítek! Win-win-win. Úgyhogy halkan ugyan, de elvállaltam. Az eredmény megszületése után, egyáltalán nem bántam meg! Kellemesen elfáradtam, de olyan fotók születtek, amikre nem csak én, de Ildikó is büszke. Szerintem a cica is…nem kritizálta egyiket sem, úgyhogy biztosra veszem, hogy ő is elégedett.
Igen, észrevett…
Nem, nem biztos hogy örült nekem… bár nem tette szóvá, éreztem a távolságtartás igényét a fűben fekve, orrommal a bokor leveleit csiklandozva.
De annyi minden érdekesebb van nálam jobbra, meg balra is.
Ha egy valamiért megéri kiugrani a hatalmas nyugalomból, az a gazdi hívó szava! Ha gyanútlanul ott maradok a közeli fotóslesemben, tuti a fejemről rugaszkodik el. Döbbenet mekkora ugrásokra képesek! Eszembe jut a iskolai tornaórás zsámolygyakorlatom…hagyjuk is.
Semmi más nem adhat nagyobb biztonságot és szeretetet nekem, mint Ő.
Arról nem is beszélve, hogy ilyen kényelmes magaslesről teljesen új nézőpontokat lehet felfedezni.
Figyelj! Legyen már egy kis igazi hempergős sorozat is, olyan cicásan nyugis. Mutatom!
Azok ott már a naplemente árnyékai? Már ennyi az idő?!
Nagyon hálásak vagyunk mindketten a fotókért, de úgy érzem ideje indulnod…
Nagyon köszönöm Ildikónak és Csillagnak is a bizalmat, élvezetes és remek fotózás volt. Ismét tapasztaltabb, ráadásul gyorsabb is lettem ezzel a fotózással. A cicák felismerésével talán már igen, de megismerésükkel még nem végeztem. Szerintem sokan vagyunk így ezzel. Ők ezért is különlegesek.