Elérkezett ennek a sorozatnak az utolsó része. Sajnos. Én viszont egy vallomással tartozom: magával ragadott ez a nap. Jó volt ott lenni, jó újra és újra végignézni a képeket. Ilyen, amikor egy esküvői fotós (is) boldog.
Mielőtt most ezt a blogbejegyzést közzétettem, a Duna partján ettem a szendvicsemet, miközben az járt a fejemben, hogy már most hiányzik ez a munka…munkaaa?! Nem! Ez szerelem! Szerencsés vagyok, na!
Ha bárki azt hiszi, hogy egy esküvő fotózásán, a fotós minden érzelem és meghatottság nélkül tudja végezni a feladatát, az még vagy nem próbálta ki milyen érzés esküvőt fotózni, vagy … egyszerűen csak még nem kérdezett meg engem erről.
Nagyon-nagyon közel vagy részese az eseményeknek, észreveszel minden apró mozdulatot, reakciót. Ilyen közel lenni egy ilyen fontos és megható történéshez…néha örülsz ha egyáltalán megtalálod a fókuszt, ami persze tökéletesen ott van, és a kijelzőn utólag nem is lesz olyan homályos a kép, mint amilyennek éppen ott tűnik…az a lényeg, hogy ha mégis “lebuksz” és megkérdezi valaki, akkor “Ááá! Csak az allergiám, biztos a pollen…” bármit is jelentsen ez.
Kedves Zsuzsa és Attila! Most így búcsúzóul, esküvőtök utolsó képsorozatával szeretném megköszönni, hogy engem-minket választottatok, Orczy Rafael barátomnak hogy velem tartott ezen a napon, és szívből kívánunk nektek nagyon sok boldogságot!
Biztosan találkozunk még!
