Biztosan nagyon meglepő lesz, de ez a bejegyzésem sem kizárólag csak a fotóimról fog szólni. Egy olyan fotózásról fogok írni, ami bár észrevétlenül, de mégis sokmindent megváltoztatott, és sok dologgal kapcsolatban elgondolkodtatott. Nem is friss a sorozat és az élmény, de ha elolvasod ezt a pár sort, te is meg fogod érteni, miért teljesen mindegy ez az apróság.
Fényképezőgépet először, én már csak a digitális fotózás hajnalán (reggelén) fogtam a kezemben. Nem filmre, hanem (ma már nevetségesen kicsi kapacitású) memóriakártyára fotóztam. Rengeteg előnye volt. Azonnal láttam az eredményt a kijelzőn, ha nem tetszett, egyszerűen letöröltem. Azt sem tudtam mit miért állítok és mire, csak élveztem a kattingatást, és tömegesen gyártottam a digitális szemetet. Halványan derengett, hogy a szüleim még filmtekercseket vásároltak, meg előhívattak képeket, de az kb. annyira foglalkoztatott, mint az, hogy miért jártak régen lóháton az emberek. Egyszerűen csak élveztem az akkori modern technika vívmányát.
Amikor Anni (ROMANOVA photo) felvetette egy közös, analóg filmre fotózás ötletét, boldogan és elszántan mondtam azonnal igent. Kíváncsi voltam, milyen érzés visszautazni kicsit az időben. Lelkesen megvettem egy tekercs filmet egy közeli laborban, majd végre eljött a várva-várt nap. Elkezdődött a fotózás. Modellünk a gyönyörű (és türelmes) Zsani volt.
Először akkor nevettem nagyon magamon, amikor (bár pontosan tudtam, hogy semmi értelme) az első exponálás után azonnal megnéztem a gép hátulját, kíváncsian keresve az eredményt. Namost, az nyilván ugyanolyan, LCD kijelző nélküli, szép fekete műanyag volt, mint azelőtt… másodszor akkor nevettem magamon, amikor a második expo után is ugyanezt tettem. És így ment ez még párszor. Ekkor tudatosult igazán bennem, hogy bizony ezekre a képekre már csak akkor fog fény derülni, amikor majd előhívatom őket. Azonnal meg is született számomra az analóg fotózás első tanítása:
Tudatosság
Nem „kattingatunk” csak úgy össze-vissza. Egyrészt mert a filmkockák limitált számúak (ráadásul a digitálissal ellentétben, sokkal több pénzbe kerülnek), másrészt meg mert a fejetlen gombnyomogatásnak még digitális géppel sincs semmi értelme. Ezt bárcsak sokkal többen tudnák, mint amennyien tudni vélik…
Szóval oké, majdcsak kiderül milyenek lettek a képek. De mikooooooor?Bizony, egy ilyen folyamatra várni kell (egyszer talán az otthoni előhívást is ki fogom próbálni, de az túl shock lenne így elsőre). Szóval a második tanítás:
Türelem
Ugye nem kell leírnom a „mai, felgyorsult világunk”-at? Mikor sétáltál utoljára egy pár órát a Duna partján (mobilmentesen) és nézted a sirályokat a naplementében? Hova a … rohanunk? Miért nem tudunk már várni szinte semmire? Gyorsétterem, villámgyors internet, rapidrandik?! Hova ez az eszetlen nagy sietség? Minden és mindenki sokkal gyorsabban elérhető, mint valaha, mégis minden és főleg mindenki egyre távolabb kerül egymástól. Ma, amikor már egykattintós lájkokkal fejezzük ki tetszésünket, amikor smileykkal mosolygunk egymásra, és szív formájú kis ikonokkal adjuk tudtára a párunknak, hogy mennyire szeretjük…
Nem, én sem vagyok kivétel és igen, mielőtt teljesen múltsirató bezzegazénidőmben-típusú hangulat születne, álljon itt az ismert filmrészlet:
Rengeteg lehetőséget és könnyítést hozott a technika fejlődése, akár csak a fotózást nézve. A lényeg, hogy ezeket az újításokat ésszel és meggondoltan, vagy ész nélkül használjuk. Talán a legjobb példa erre egy ismerősöm, aki egy közismert márka legújabb gépét azért választotta, mert döbbenetes mennyiségű sorozatképet tud készíteni az exponáló gomb folyamatos nyomvatartásával. Így pl. az ifjú pár templomi bevonulását, akár mozgóképes mennyiségű képpel tudja illusztrálni, ráadásul éles is lesz az összes, mert az arckövetés meg teszi a dolgát. A gép dolgozik. De mindez akkor lett volna tényleg nagyon übermenő, ha a végeredmény nem többszáz, igazán igazán gyenge kompozíciójú, rosszul exponált „fotó” lett volna. Sokan már úgy elvesztek a techerdőben, hogy talán soha nem találnak vissza a lényeghez.
Tényleg tud segíteni minden új fejlesztés, ha a helyén tudjuk kezelni őket, és nem helyettesítőnek használjuk, hanem segítségnek. A lényeg továbbra is, változatlanul: az ember a gép mögött és előtt.
Türelmesen (nem) kivárva a szükséges időt, elégedetten nézegettem az elkészült képeket. Lett pár kevésbé éles kép, és 1-2 „belepislogós” pillanat, de nagyon tetszik a film „tálalása”. Pontosan annyi részlet látszik, amennyire szükség van. Nem lehet bőrpórusig elmerülni a lényegtelen részletekbe, hogy aztán (friss, de szerencsére már múlófélben lévő divatként) egy részletdaráló, műemlék gyártó szoftverrel tegye a fotós valóságtól elrugaszkodottá és igazán átlagossá az alkotását – természetesen kizárólag a megbízó kérését teljesítve… Így nincs csillapíthatatlan retuskényszer és a megapixel háború is érvényét veszti. A fotó élőbb, valósabb maradhat. Egy kicsit olyan ez, mint a bakelit hangzása a CD, majd a „fantasztikus” mp3-hoz képest. Lehet hogy a bakelit hangzása nem olyan tiszta, néha talán ugrik is a tű, de szerintem még mindig szebben tud szólni.
Tisztelet
Megemelem a kalapomat azok előtt a fotográfusok előtt, akik ilyen analóg rendszerekkel dolgoztak végig hosszú évtizedeket. Nem rinyáltak apró, és a végeredmény szempontjából lényegtelen újításokért, hanem kifogások helyett egyszerűen élvezték a fotográfiát, ami a mai napig az egyik legszebb emlékteremtő eszköz az emberek kezében.
Köszönöm Anninak az ötletet, hogy elkalandozhattam egy addig számomra ismeretlen világba, és köszönöm Zsaninak hogy türelmesen megvárta minden alkalommal, amíg exponálni mertem. A filmes-analóg világnak meg azt üzenem: itt még nincs vége, találkozunk! Legközelebb akár színesben.
